MESÉK 

 (ez még nagyon vegyes) letöltés:

 https://photos.app.goo.gl/2TmtmfzsAyMqXtah8

Hézser Zoltán: A Tókirály/ Kárpát Erzsébet: A szúnyog és a pillangó/ Kertész Erzsébet: Kérdező Karcsi/ Szekeres Ilona: A sétáló fák meséje/Ámon Ágnes: A csodasárkány utasa/ Osztrák mese: Az óriási béka/ Lilo Hardel:Misi baba iskolába indul/ Láng Etelka: Morgó Maci/ Feró Júlianna: Őszibarackocska/ Vaktorné Tasnádi Éva: Petike közlekedik/  Dobicz János:Csillagos ötös/ Ács Kató: Miért biceg Bendegúz?/ Enyedi György: Tizenkét manó/ Szűcs Mária: Csipike a kis Csibe/  Vaktorné Tasnádi Éva: A varázsbot/ Loránd Ferenc: A várak nehezen épülnek

 

 

 

 

 

 

 

Szekeres Ilona: A sétáló fák meséje

 

Valamikor régen a manók királya gyakran küldte a földre követeit: hintsék széjjel gyógyító növények magvait, hadd találjon gyógyírt ember, állat bajra, betegségre.
Egy nagy kerek erdő vénséges, vén bükkfái tövében buján tenyészett mindenfajta gyógynövény. A fák óvták, védték őket, nem sajnálták tőlük a napsugarat, harmatcseppet. De nemcsak a kis növényekhez, egymáshoz is ilyen jók voltak ezek a fák, az erdő állatait pedig úgy elbújtatták, hogy soha egyetlen vadász sem tudott rájuk akadni.
Meghallotta ezt a manók királya. Elhatározta hát, hogy megjutalmazza a fákat, és teljesíti egyetlenegy kívánságukat. Az üzenettel tüstént útnak indította egyik szolgáját. No, megörültek a jó hírnek a fák! Nyomban összedugták a lombkoronájukat, hogy ugyan mi is legyen az az egy kívánság?
Hosszú tanácskozás után a legidősebb bükkfa így szólt:
- Mondd meg királyodnak, te kis manó, köszönjük a hozzánk való jóságát. Mi bizony azt kívánjuk, hogy járni tudjunk. Mert igen meguntuk már az egyhelyben álldogálást.
A manócska hipp-hopp, hazafutott, és elbeszélte a királynak, mit kívánnak a fák.
- Hmm... Ez bizony nehéz dolog mondta a manókirály. Gondolkozott három nap, három éjjel, aztán megint előszólította a kis manót: - Menj el a fákhoz, és mondd meg
nekik, hogy teljesítem kívánságukat. Annak az erdőnek minden egyes fája ezentúl
oda mehet, ahova akar. De ha egymással vagy akármelyik fatestvérükkel csak

egyetlenegyszer is rosszat cselekszenek, soha többé nem tudnak járni. Ểs most
indulj, szolgám, ízi be! A kis manó ugyancsak Szedte a lábát, hogy minél előbb az erdőbe érjen. Ott felhágott a legnagyobbik gomba csúcsos kalapjára, és onnan hirdette ki a manókirály üzenetét. A fák pedig azon nyomban kihúzták gyökérlábukat földből, és járni kezdtek. Ha sütött a nap, árnyékba ballagtak, amikor meg vihar
volt, összebújtak. Az erdőből nemigen mentek ki, mert, amint mondtam, nagyon szerették egymást.

Hanem az egyik kíváncsi bükk egyszer mégiscsak tovább merészkedett. Ment,
mendegélt, s észre sem vette, hogy már kint sétálgat az országúton. Arra jött egy
gazdag ember, s meglátta a járkáló fát. No, úgy elcsudálkozott rajta, hogy még
a száját is tátva felejtette. Aztán az jutott eszébe, hogy ez a fa éppen jó lesz neki tü-
zelőnek, s ráadásul még haza is sétál a maga lábán! Mindjárt megparancsolta hát neki: - Tüstént indulj meg előttem, különben itt helyben felaprítalak! -  S fenyegetőn villogtatta meg baltáját. A fának a lélegzete is megállt ijedtében. Mit tehetett volna mást, nagy búsan megindult a gazdag ember előtt. Alig mentek néhány lépést, azt gondolta a fösvény: - „Ugyan, minek járjak én gyalog, elbír engem is ez a vén fa!"

Ezzel fel mászott az ágak közé. Mentek, mendegéltek, egyszerre szemközt jött
velük egy birkanyáj. - No, ebből viszünk haza paprikásnak valót örvendezett az ember, és rákiáltott a fára, hogy emeljen ki egyet a bárányok közül.
A fa sóhajtott egyet, aztán lenyújtotta egyik ágát, megfogta a legszebbik bárányt, és odatette a gazdag ember mellé. Már közel jártak a faluhoz, amikor a szántóföld szélén szekérrel találkoztak. Néhány zsák búza volt a kocsin, a bakon meg fáradtan bóbiskolt a paraszt.
- Tömve ugyan csűröm, pajtám gondolta a fösvény -, de miért ne legyen egy zsákkal több? Baltájával jókorát suhintott a fa ágai közé, hadd lása a vén bükk, milyen erős
az ember! Aztán megparancsolta, hogy tüstént emeljen ki a szekérből egy zsák
búzát. A fa megtette, amit kért, s már mentek is tovább. Egyszer csak azt mondta a gazdag ember: - Hallod-e, fa, egészen jó hasznodat vettem idáig, mégsem csinálok belőled tűzrevalót. Hazamegyünk, te meg ott sétálgatsz majd a házam előtt, és mindent felszedsz, amit csak kívánok. No, megörült a fa! Nyomban elhatározta, hogy ő bizony az első éjszakán megszökik. De a gazdag ember újra megszólalt:
- Hanem fa nélkül azért nem maradhatok. ltt ez az út menti jegenye, tépd ki gyökerestül, s egy-kettő, rakd ide a többi mellé... Ha nem teszed meg, nincs más választás, téged égetlek el! - A fa összerezzent. Lassan kinyújtotta
legerősebb ágait, és szorosan átölelte a jegenye karcsú törzsét.
- Miért bántasz engem, fatestvérem? - A vén bükk nem válaszolt. Tépte, csavarta a jegenyét, az meg recsegett, ropogott, aztán meghajlott, és utolsó erejével eltaszította magától a támadót. A sétáló fa akkorát lendült, hogy a gazdag ember kirepült ágai közül. A vén bükk meg szégyenében mindjárt el akart futni, de bizony hiába tekergett ide-oda, egy lépés nem sok, annyit sem tudott menni! S abban a pillanatban megállt a sétáló erdő.
Másnap az emberek sehogy sem tudták kitalálni, hogyan került az országúti jegenye mellé egy vénséges, vén bükkfa.

 

-----------------------------------------------------------------

A TÓKIRÁLY

Egyik esztendőben akkora volt a szárazság hogy a patakokban víz helyett por volt.
Akkoriban történt hogy megbetegedett az erdő egyik őzikéje. Tüstént elhívatták hozzá nyúl doktort, aki megállapította, hogy erősítőt kell befecskendezni. Elküldték hát a szarvast a sündisznóért, s az a leghosszabb és leghegyesebb tüskéjével oltotta be a beteget. Nem használt. Ekkor őzanya felkiáltott egy magasan szálló fecskének:
- Ugyan nézd meg onnan magasból megláthatod, hogy otthon van-e a tudós bagoly?
Otthon van, de alszik közölte a fecske.
Mit tegyünk?  Fel kell kelteni. Talán csak nem haragszik meg? - mondta őzanya,s szólt is a sasnak:

- Légy olyan jó, szállítsd ide! Alig telt egy perc, a sas már hozta is csőrében a még mindig alvó tudóst. Az csak arra ébredt fel, mikor a farkas hatalmasat üvöltött.

- Mi baj? - kérdezte meglepetten.
- Beteg ez a kis őzike - zengték egyszerre az állatok.
A bagoly a kis beteg fölé hajolt, s komolyan huhogta:
- Tiszta vízzel kell megitatni, a szívére vizes borogatást rakni. Attól meggyógyul. Különben baj lesz!
- Honnan vegyünk vizet? - siránkozott őz-apa.
- Ne búsulj, édesapám, majd hozok én! -  ajánlkozott a beteg őzike bátyja.
- Ugyan honnan? - kételkedett az apa.
- Onnan, ahol van. Addig megyek, amíg találok.
- Elkísérlek, segítségedre leszek. - mondta a fecske.
- Én is veled megyek szólalt meg a mélyben a vakond.

Elindultak: az őz a zörgő fűszálakon, a fecske a magasban kísérte, a vakond
pedig a föld alatt sebesen túrt, hogy le ne maradjon.
Órák hosszat igyekeztek már, amikor mélyen lehajló fűzfák zárták el az őz további útját. De keresztültört. S mit látott? Gyönyörű, tiszta tó nyugodott alig néhány lépésnyire előtte. Már éppen oda akart hajolni a tóhoz, amikor dörgő hangot hallott:
- Megállj! Tilos! Bele ne lépj a vizembe!.
- Ki szólt? kérdezte ijedten az Őz
- Én, a tó királya!
- Kedves király, csak azt engedd meg, hogy a szájamban vizet vigyek beteg kisöcsémnek. -  kérlelte az őz.
- Hogyisne! Nem tudod, hogy az én tavamnak van a legragyogóbb tükre?! Ha belépnél, összetörnéd. Az én tavamnak van a legszebb kék színe.
Rózsaszínű nyelveddel megfestenéd!
- Legalább azt engedd meg, hogy a lábamat hűsíthessem. Vigyázok, nem
töröm el a víz tükrét - könyörgött az özike.
- Még mit nem?! -  tiltakozott a tókirály. - Az én tavam a leghűvösebb, s meleg lábad még meglangyosítaná!
A kis őz fájó szívvel visszafordult, lassan elindult a fűzfák felé, amerről jött. Könnyes szemmel a fecskét kereste, s éppen akkor pillantotta meg, amikor az az egyik kis napsugárral beszélgetet. A következő percben annyi napsugár vetődött a hűvös tóra, hogy szinte forrott a vize. Azután a felhőhöz szállott a fecske, s alig beszélt vele, a szellő haragos viharrá nőtt, lecsapott az önzés tavára, összetörte a víz tükrét, felkorbácsolta a tókirály birodalmát. És ekkor valami nedves ért az őz lábához. A vakond volt.
- Csurom vizes vagy! Mit tettél?- aggodalmaskodott az őz.
- Az alagutamat, amelyen eddig jöttem, meghosszabbítottam a tóig. Hallod, hogy folyik a tó vize az alagutamon? Nem kell már a szádban vinned vizet, az alagúton elérkezik a kisöcsédhez. No, de induljunk. Én bebújok az alagútba, engem visz a víz
Csakhamar haza is értek, mert a kedves fecske megkérte a szellőt, hogy.

hátszéllel segítse a fáradt őzikét. A fecske kissé előre sietett, s már a magasból csicseregte:
- Megmentettük őz-öcsikét!
Alig mondta el az örömhírt, befutott őz-bátyja, s éppen ott, ahol megállott, kibújt a földből a vakond. És amint kibújt, nyomában feltört a víz az alagútból. Mégpedig kristálytisztán, mert megszűrték a kavicsok, gyökerek.
Éppen jókor érkeztek, mert őz- öcsike már alélt volt.. Hanem amikor egy nagy lapulevélben vizet adtak neki s egy öreg mohát a vízbe mártva a szívére tettek, egyszeriben feléledt. Hálásan ölelte meg három megmentőjét, akiket az egész erdő zsongással ünnepelt. Azután valamennyien jót ittak a tiszta forrásból, amelyet elneveztek szeretet-forrásának. S azóta is ihatnak belőle mert a kis vakond alagútján ma is egyre folyik az üdítő víz, s mint a szeretet, el nem fogy.
DARGAY ATTILA  rajza

Oldal: 2 MESÉK
DÖRMÖGŐ DÖMÖTÖR és KISDOBOS - © 2008 - 2025 - dormogodomotor.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat